41.fejezet - Végeztünk? (S02E16)

Thea*

Valahogy számítottam rá. Nem pontosan ilyen szörnyű dologra, de hasonlóra. Nagyon nehezen álltam meg, hogy ne sírjam el magam helyben. Ahogy pedig a kezemet szorongató Harryre néztem, láttam, ahogy patakként, szótlanul csorognak le a könnycseppek az arcán. Elengedte a kezem és üveges tekintettel bámult maga elé. Megijedtem, féltem és aggódtam. A sírás határán voltam, a lábaim nem mozogtam, nem tudtam megmozdulni. A hír valósággal lebénított. Az ellenségemnek sem kívánom ezt az érzést. Tudni, hogy egy újabb élet növekszik benned, majd azt elveszíteni, leírhatatlanul fájdalmas. Én sem bírtam tovább. Hangosan sírni kezdtem. Az orvos vigasztalni próbált, de ő is tisztában volt vele, hogy ez felesleges. Felajánlott nekünk egy szobát, hogy ne indulunk útnak, míg le nem nyugszunk. Azonban sem én, sem Harry nem akart érni ezzel a a lehetőséggel. Nehezen lehetett érteni a hálálkodásunkat és a köszönésünket a sírástól. Kibotorkáltunk az autóhoz,majd egymásra sem nézve beültünk. Harry a kormányra emelte kezeit, majd erőteljesen megmarkolta. Rá hajtotta fejét és tovább sírt. Ajkaimat összeszorítottam, kezem jéghideg kézfejére simítottam. Próbáltam lenyugodni, és Harryt is arra biztatni, hogy abba hagyja a sírást. Nem voltam kész arra, hogy így lássam őt. Nem tudtam elviselni, hogy a szemem láttára törik össze.
Azt hiszem még közel fél órát ülhettünk az autóban, míg végre elindultunk. Harry haza vitt, de nem engedtem, hogy tovább vezessen egyedül. Csináltam magunknak teát és befeküdtünk a szobámba. Rettenetesen elvoltunk keseredve, ami azt hiszem érthető is. Alig beszéltünk néhány szót, egyikünknek sem volt kedve megszólalni. Kikapcsoltunk a mobilunkat és csak feküdtünk egymás karjaiban, míg szépen álomba sírtuk magukat.

Nehezen keltem, a testem nem engedte, hogy feldőljek. Még a szemeimet is alig bírtam kinyitni. Miután sikerült, körbe néztem, de sehol sem találtam Harryt, akivel, ha az emlékezetem nem csal, együtt aludtam el. Többször is körbe pillantottam és elgondolkodtam. Felálltam és a mamuszomba bújtattam a lábfejem, amikor megpillantottam az éjjeliszekrényemen helyet foglaló közös fotónkon egy cetlit, miszerint dolgozni ment és hív, ha végzett. Ebben az állapotban viszont jobban örültem volna neki, ha inkább itt marad és pihen. Azt hiszem még a srácoknak sem szólt a babáról, ha csak fel nem hívta őket, amit nem hiszek. Megkérdezett volna róla és egyébként is tisztában van vele, hogy az ilyet jobb személyesen közölni. Nagyon aggódtam érte, nem tudom mennyi időbe telik majd, míg ezt sikerül kicsit feldolgoznunk. Remélem a munka legalább egy kicsit majd eltereli róla a gondolatait. Ha csak egy kis időre is. Én pedig folytatom az edzést és kiélem a dühöm, valamin a fájdalmam a boxzsákon és az ellenfeleimen.
Sokáig tartott, míg kikászálódtam az ágyból és rá vettem magam, hogy összetakarítsak. Főzni azonban még mindig ne volt erőm. Megvártam, míg Harry hív és amikor megtörtént, ebédet rendeltem magunknak. Amint betoppant, éreztem a letörtségét. Szemei alatt sötét karikák díszelegtek, rettenetesen festett.
-Mennyit aludtál este? - kérdeztem óvatosan
-Nem sokat. Éjfél körül felébredtem és nem tudtam visszaaludni.
Lassú, lomha léptekkel ült le mellém a kanapéra, majd egy puszit nyomott az arcomra. Ötletem sem volt mit mondhatnék.
-Így viszont volt időm gondolkodni.
-Gondolkodni? Min? - illetődtem meg
-Nekem soha nem kell gyerek.
-Mi? Ne beszélj már ilyen hülyeségeket.
-Miért? Te még vállalnál ezután gyereke?
-Nem most, hanem majd ha összeházasodtunk.
-De az a nő megölte a gyerekünket. - mondta felháborodva
-Te miről beszélsz? - förmedtem rá
-A meccsen az ellenfelednek hála elúszott minden esélyünk a boldogságra.
-Tessék? - kérdeztem vissza dühösen - Szerinted nem lehetnénk boldogok, csak a babával?
-Nem, dehogy. Nem így értettem. - próbálta menteni magát
-Tudom, hogy dühös vagy és csalódott. Én is, de..
-Te is? Nem is akartad a gyereket. - förmedt rám
-Ezt egy szóval sem mondtam. - szakítottam félbe - Csak nem voltam biztos benne, hogy készen állunk rá. Ha nem akartam volna, hidd el, elmentem volna abortuszra, de ennyire én sem vagyok kegyetlen.
Harry nem szólt. Dühösen pásztázta a padlót, kereste a megfelelő választ. Én azonban nem voltam kíváncsi a magyarázkodására, csak egyedül szerettem volna lenni, hogy mindent alaposan átgondoljak.
-Menj el. - kérésemre rám emelte tekintetét
Össze volt zavarodva, megilletődött. Még néhány pillanatig szótlanul ült, rám meresztve szomorú tekintetét, de végül eleget tett a kérésemnek és felállt. Ahogy bezáródott mögötte az ajtó, a kanapéra rogytam és előtört belőlem a sírás. Fájt, hogy elveszítettem a babát és hogy Harry ennyire kiborult. Félek, sosem lesz már minden olyan, mint régen. 

Két napja nem beszéltem sem Harryvel, sem mással. Nem nyitottam neki ajtót, nem vettem fel a telefont és nem válaszoltam az sms-eire. Viszont gondolkodtam és dűlőre jutottam, mert ez nem mehet így tovább, valamit tennünk kell. Ezért is megyek inkább én hozzá.
Idegesen álltam az ajtó előtt, remegő kezem a csengőhöz emeltem, majd egy szempillantás alatt ki is nyílt az ajtó. Harry úgy tűnik már számított rám. Nagyon féltem attól, hogy mi fog történni. Felvetem neki az ötletet, de mindenképp úgy távozok majd, hogy megváltozik az életem.
Ahogy a nappaliba értünk, feltűnt a csend, egyedül volt itt. Valamiért csak nagyon nehezen tudtam a szemébe nézni, fájt, ha rám pillantott. Bűnösnek éreztem magam azért, ahogyan most ő érzi magát.
-Hogy vagy? - tette fel óvatosan ő az első kérdést
-Nem ezért jöttem. -  kerültem ki a választ
Részben azért, mert nem tudtam volna megmondani pontosan, hogy mit is érzek. Egyáltalán nem voltam jól, hisz ki érezné jól magát azután, hogy meghalt a kisbabája, aki még meg sem született? Viszont nem akartam most azt ecsetelni, hogy milyen rosszul érzem magam. Szerettem volna minél előbb túl lenni ezen a beszélgetésen és nem félni többé.
-Azt hiszem valamit tennünk kell. El kell döntenünk, hogy mi lesz velünk. Sokat gondolkodtam és nagyon nehéz most ezt kimondanom, de meg kell tennem. Úgy érzem, hogy a történtek után már semmi sem lesz olyan, mint régen. Rajtad múlik, hogy megpróbáljuk folytatni, vagy itt befejezzük és békén hagyjuk egymást.
Harry egyáltalán nem mutatott meglepődöttséget. Vagy számított erre, vagy már semmi sem tudta érdekelni. Nem most vártam tőle választ, azt hittem gondolkodási időt kér majd. Ehelyett azonban nagyot sóhajtott, majd belekezdett mondandójába.
-Nem tudom. Nagyon szeretlek, viszont igazad van. Én is tisztában vagyok vele, hogy már nem lesz olyan közöttünk semmi, mint ezelőtt.
Megilletődtem a válaszát hallva. Nem hittem, hogy ilyen hamar túl teszi magát ezen. Bár, a helyében, ha ő nem beszélt volna velem már napok óta, én sem gondolnék túl felemelő dolgokra. Szerintem felkészítette magát a legrosszabbra, ami az én szemszögemből ez.
-Akkor mit tegyünk? Végeztünk?
-Azt hiszem. - mondta ki olyan fájdalmasan, hogy az én szívem is belefájdult
Nem akartam ezt hallani. Éreztem, ahogy a könnyeim eláztatják a nadrágomat, ajkaimat összeszorítottam, majd a padlót fürkésztem. Nem voltam készen arra, hogy a baba elvesztése után őt is elveszítsem. De nem lehettünk együtt, esélyt kell adnunk másoknak. Féltem, hogy senkit nem fogok már úgy szeretni, mint ahogyan Harryt szeretem, de már semmi sem lenne könnyű számunkra.
Harry felállt, átült mellém, majd megölelt. Legszívesebben hagytam volna, hogy kitörjön belőlem a sírás, de nem nehezíthettem meg sem az ő, sem az én életemet ezzel. Így is elég fájdalmas ez a búcsúzás, ha csak tovább maradok, sohasem szabadulok.
-Valamit még tudnod kell. - mondtam elfojtott hangon
Harry elengedett, majd összeráncolt szemöldökkel várta, hogy folytassam. 
-Van még egy titkom. - sóhajtottam nagyot
Harry ezen sem lepődött meg. Legalábbis kicsit sem mutatta, hogy az lenne. Nehéz volt erről beszélnem, ez a legnagyobb titkom. Erről csak anya tud.
-Megöltem valakit.
Elértem, hogy Harry arcára megilletődés üljön ki. Gondolom erre már nem számított, de megérdemli, hogy tudjon róla. Nem jutott szóhoz, így hát folytattam.
-Tudod, mikor meggyilkolták az apámat, akkor este és én is ott voltam a meccsen. Amikor kijöttünk a hátsó ajtón, megállított minket egy férfi. Apa az autóhoz küldött, én azonban nem ültem be, csak megálltam mellette. Iszonyatosan féltem. Beszélgettek, de semmit sem hallottam. Már a zsebemben kotorásztam, amikor apa felemelte a kezeit. Elővettem azt a bicskát, amit tőle kaptam, ekkor pedig lövést hallottam.
Egy pillanatra elhallgattam, mert a képek újra és újra felvillantak előttem. Ettől az emléktől még inkább rám jött a sírás, de türtőztettem magam és megpróbáltam folytatni, hogy minél előbb túl legyek rajta.
-Szóval meglőtte az apámat, amitől én annyira dühbe gurultam, hogy az épp elsétáló férfi után szaladtam és hátba szúrtam. Többször is.
Nem bírtam tovább. A tény, hogy megöltem valakit, sírásra késztetett. Harry vigasztalni próbált, bár feleslegesen. Elmeséltem neki, hogy majdnem börtönbe kerültem és ezért költöztem ide, hogy új életet kezdhessek. Sosem volt még ennyire megértő velem.

10 ÉVVEL KÉSŐBB

El sem hiszem, hogy már több, mint tíz éve annak a szörnyű tragédiának, ami a mérkőzésen történt. Idővel megbékéltem vele, de soha sem leszek túl rajta, ebben biztos vagyok. Egy ekkora tragédiát nem fogok elfelejteni.

-Anya! - kiáltott le nekem Zoe

Elmosolyodtam, majd szó nélkül a szobájába sétáltam. Zoe már három éves. Azután, hogy szakítottunk Harryvel, körülbelül egy évbe telt, míg találkoztam Lukekal és ő az igazi. Öt éve házasodtunk össze és azóta is boldogan élünk, remélem addig, míg meg nem halunk. Furcsa lehet, de Harryvel tartjuk a kapcsolatot és rendszeresen összeülünk egy estére beszélgetni. Ő, és a felesége Madison. Neki a banda miatt kicsit tovább tartott, hogy egymásra találjanak, de azóta ők is gyereket nevelnek. Jobban mondva gyerekeket, ugyanis hamar a közepébe vágtak. Madison teherbe esett, az esküvőn pedig megindult a szülés. Kyle már négy éves, a kis Helen pedig most lesz egy éves. Épp hhozzájuk igyekszünk, hogy felköszönthessük.
-Mi a baj? - tértem a lényegre, ahogy Zoe szobájába léptem
-Nem tudom melyik pólómat vegyem fel. - válaszolt csalódottan
Arcomra hatalmas mosoly ült ki, majd leguggoltam elé.
-Kicsim, csak Harry bácsiékhoz megyünk, abban jössz, amiben szeretnél. De menj, kérdezd meg apát, ő biztos tud dönteni.
Nem kellett kétszer mondani, apró kezei közé fogta a két felsőt, majd kiszaladt. Felültem az ágyra és körbe néztem. még mindig alig tudtam elhinni, hogy így alakult az életem. Soha nem voltam még boldogabb.
-Kész vagy? - nézett be az ajtón Luke
-Persze. - mondta határozottan, majd felálltam
-Biztos vagy benne? Igen, azt hiszem ez a legjobb döntés. - sóhajtottam nagyot
Miután Zoet a gyerekülésbe tettem, elindultunk, hogy rég nem látott barátainkkal eltölthessünk egy kellemes estét. Hogy őszinte legyek, furcsa volt, hogy Harry a legjobb barátunk. Luke mégis megérti és tudja, hogy köztünk már semmi nincs. Ezt ő is, és Madison is elfogadta, azt hiszem Harry és én is rég túl léptünk rajta.
Ahogy megérkeztünk, ismét az a boldog csald fogadott minket a házban, akik eddig is. Zoe is imádott itt lenni és a kis Kylelal játszani. Az este a megszokott beszélgetős és nevetgélős hangulatban telt, mint mindig. Ez viszont most más volt. Ezúttal két okkal jöttünk ide. Hogy felköszöntsük Helent, és hogy megkérjem valamire Harryéket.
-Tudjátok, az a helyzet, hogy mi ma este okkal jöttünk ide. - kezdtem bele - Nem csak azért, hogy Helent felköszöntsük. Megszeretnélek kérni titeket valamire.
-Hallgatunk. - vont vállat érdeklődve Harry
-Nos, kezdjük azzal, hogy terhes vagyok. - mondtam széles mosollyal
Mindketten ledöbbentek. Madison volt az, aki előbb szóhoz jutott, majd azonnal felállt. Én is így tettem és hatalmas ölelésben, valamint gratulációban volt részünk, Harry felől is. 
-Oké, és nekünk ehhez mi közünk is van? - kérdezte Madison
-Szeretnénk, ha ti lennétek a keresztszülők. - elégítettem ki kíváncsiságát
Egymásra néztek, ha lehetséges volt, ez a kérés még inkább meglepte őket. hatalmas mosoly csúszott arcukra, nagyon boldogok voltak és kérdés nélkül elfogadták a felkérést.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki végig kitartott mellettem. Az utóbbi időben eléggé el voltam maradva a részekkel, ez tény, de örültem, amikor éreztettétek velem, hogy megéri várni és nem engedtétek, hogy abbahagyjam az írást. Mindenkinek nagyon köszönöm. Remélem nem szomorodtatok el a végkifejlet miatt és ugyanilyen lelkesedéssel olvassátok majd a további irományaimat is.