40.fejezet - Letaglózó hír (S02E15)

Sziasztok. Itt vagyok, ami azt illeti nem teljesen. Ez a rész iszonyatos rövid lett, de nem tudtam magamból többet kipréselni. A másik rossz hír pedig az, hogy ezen kívül már csak két rész lesz. Az évad befejező része, valamint egy epilógus. Legalábbis előreláthatólag. Remélem azért elolvassátok még páran és tetszeni fog a befejezés is.:)

Thea*

-Uramisten. Terhes vagyok? - kérdezem suttogva, mintha félnék valamitől
A férfi csak bólintott, nem tudta mosolyogjon-e, vagy sem. Elvégre ez egy örömhír, de megértem, hogy nem tudta eldönteni mire gondolhatok. Ehelyett csak gratulált, majd lesétált. Én még mindig ledöbbenve álltam a kötélen támaszkodva, különben azonnal leszédültem volna onnan.
-Thea! Thea!
Hallottam, hogy Harry visszafojtott hangon kiáltja a nevem, mégsem tudtam megfordulni. Féltem, mit szólna hozzá és még mindig le voltam taglózva. Kevin lépett fel mellém, majd kivette a kezemből a papírt. Miután ledöbbenve többször megnézte, valósággal kitépte a bíró kezéből a mikrofont.
-Őszintén sajnálom, de nem folytathatjuk tovább a mérkőzést.
Hálás voltam neki, hogy nem mondott konkrétumot, mondjuk azt hiszem ezt mindenki tiszteletben tartotta volna. Az öltözőbe mentünk, még mindig nem volt alkalmam beszélni Harryvel, végig ezen kattogott az agyam. Kint persze mentek a találgatások, mégsem tudtam arra koncentrálni. Attól tartottam, mit szól majd hozzá Harry és mi fog történni, ha elmondom neki. Bele se, tudom képzelni magam a helyzetébe. Mit gondolhat most, mi történt? Fordított helyzetben megőrülnék, ha nem tudhatnám meg.
Kevin fel-alá járkált és nem tudom, mondott-e valamit, de ha igen, arra egyáltalán nem figyeltem.
-Terhes vagy? Komolyan? - kérdezte némi dühvel a hangjában
-Nagyon úgy tűnik. - válaszoltam kicsit késve
-És ez mégis hogyan történt?
-Hát tudod, amikor két ember szereti egymá..
-Nem arra gondoltam. - szakított félbe - Boxoló vagy, mi lesz ezután?
-Nem tudom. - mondtam halkan, lesütött fejjel
-Ez több, mint egy év kihagyás, ha az első meccset számoljuk a szülés után.
-Egy szóval sem mondtam, hogy megtartom.
-El akarod vetetni? - döbbent le
-Nem tudom, eddig meg sem fordult a fejemben. De mégis mit tehetnék, ha mondjuk Harry nem is akarja?
-Nos, nem beszélhetek az ő nevében, de biztos lehetsz benne, hogy nem fog ellenkezni. Keresd meg és mondd el neki.
Ebben a pillanatban kopogás törte meg a közénk ülő csendet. Kétségbeesett pillantást vetettem Kevin felé, aki az ajtóhoz sétált. Tudtam, hogy ő áll a türelmetlen kopogás mögött, mégsem éreztem magam késznek ahhoz, hogy elmondjam neki. Féltem. Iszonyatosan tartottam attól, mit fog hozzá szólni és mi lesz velünk ezután.
Nem figyeltem az eseményeket, a gondolkodás lelassított. Csak arra lettem figyelmes, hogy az ajtó nagy hanggal bezárul. Fel kaptam a fejem és az előttem álló Harryre néztem. Ahogy rá emeltem tekintetem, tudtam, hogy nincs visszaút. A gondolat, hogy ő nem akarja a gyereket, teljesen a fejembe férkőzte magát. Őszintén szólva én sem tudtam, mit akarok.
-Mi történt? - próbálta nyugodt hangon kérdezni
Éreztem, hogy visszafogja magát, a türelmetlenségét nem tudta palástolni. Alig várta, hogy mondjak valamit és megértem, ezért nem is akartam tovább hallgatni.
-Terhes vagyok. - sütöttem le a fejem
Harry nem szólt, én pedig nem mozdultam. Nem akartam rá nézni, nem tudtam, mit akarok. Hogy örüljön neki, vagy, hogy kiboruljon? Féltem, hogy nem azt az arckifejezést látom majd viszont, aminek örültem volna. Mégis megtettem, könnyekben úszó szemeimet rá emeltem.
-Jól hallottam? Terhes vagy? - közeledett felém
A könnyek miatt csak elmosódva láttam az arcát, majd amikor kicsit megtöröltem őket és tisztult a látásom, rá jöttem, hogy olyan reakciót kaptam, mint amilyenre vártam. Harry szemei nem az idegességtől lábadtak szintén könnybe, és a fülig érő mosoly sem azért díszítette az arcát, mert azt akarja, hogy elvetéljek. Örültem, hogy nem borult ki, viszont még mindig nem voltam biztos benne, hogy pontosan mit akarok.
-Holnap el kell mennünk ultrahangra. - mondta boldogan
-Oda időpont kell, holnap biztos nem jutunk el. - mosolyodtam el
-Nem számít, de csak akkor mehetünk, ha én is itthon leszek. - mondta ellent nem tűrő hangon
-Akkor nem haragszol?
-Haragudni? - döbbent le - Mégis miért? Mert teherbe ejtettelek? Ne legyél már buta.
Leült mellém, majd átölelt és egy csókot nyomott az arcomra. A vállára hajtottam a fejem és ismét gondolkodóba estem. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Arra vártam, mikor ébredek már fel, de hiába. Ez nem álom volt, tényleg teherbe estem. Hogy fogom ezt elmondani anyának? Mit fog hozzá szólni? És Harry anyukája? Jézusom, bele sem merek gondolni.
-Biztosak vagyunk ebben, Harry? - fordultam felé kétségbeesetten
-Tudom, hogy korai még, de, ha már megtörtént, nem tehetünk semmit.
Ismét csak lesütöttem a fejem, továbbra is arra várva, hogy felébredek. Harry megragadta a kezem, majd felállt.
-Öltözz át és haza megyünk.
Nem ellenkeztem. Alig láthatóan bólintottam egyet, mire ő lehajolt. Csókot nyomott ajkaimra és közölte velem, hogy kint várakozik majd. Azzal el is tűnt, magamra hagyva engem a gondolataimmal. Ezt nem lett volna szabad, minden kérdésem a baba körül forgott. Hány hetes lehet és vajon történt-e vele valami, ha nem időben állították le a mérkőzést? Nem voltam biztos benne, hogy meg fogom tartani, a kérdések miatt azonban meglepően furcsa érzés fogott el. Aggodalom, félelem és némi boldogság. Attól tartok, mi lesz ezek után. Jelenleg a félelem a legerősebb érzés, ami túlteng bennem. Kissé remegő kezeimmel vetettem le magamról a mérkőzésen viselt rövidnadrágot és atlétát. Fonott copfom kibontottam, nagyjából átfésültem, majd újra összefogtam. Lenyugodtam kicsit, mégsem akartam tovább kettesben maradni a gondolataimmal.

Már az ágyamban ébredtem. Kellett egy kis idő, míg magamhoz tértem és össze tudtam tenni a fejemben a tegnap történteket. Nem voltam biztos abban, amire emlékeztem. Reméltem, hogy csak álmodtam, de amikor Harry egy halvány mosollyal megsimogatta a hasam, nem kételkedtem. Megreggeliztünk és rendbe szedtük magunkat, én mégsem tudtam szabadulni a gondolataimtól. Nem tudtam, hogy fogjuk elmondani a szüleinknek.
-Kész vagy? - kérdezte vidám hangon Harry
Teljesen fellelkesedett a hír hallatán. Bár én is ilyen önfeledten tudnék neki örülni és nem állandóan gondolkodnék.
-Kész? Mégis mire? - kérdeztem vissza
-Kaptunk mára időpontot. Kíváncsi vagyok milyen idős.
Teljesen leblokkoltam. Még nem voltam biztos benne, hogy meg akarom tartani, mégsem volt szívem ahhoz, hogy leromboljam Harry szemei előtt a rózsaszín ködöt. A testem remegés töltötte el, a szívem durván kalapálni kezdett, a fejem pedig iszonyatosan hasogatott. Nem, nem voltam még készen rá.
-Gyere, öltözz fel és menjünk.
Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy Harry olyan volt, mint egy kis gyerek, akit épp egy édesség boltba visznek. Viszont előbb-utóbb túl kell lennem rajta, nem halogathatom. Felcsoszogtam a szobámba és míg Harry elpakolt, én elkészültem. Siettem volna, hogy minél kevesebb ideig filózzak, mégis olyannyira le voltam lassulva, hogy körülbelül kétszer annyi ideig öltözködtem, mint máskor.
Harry már tűkön ülve várt rám a nappaliban, kezében a slusszkulccsal. Még mindig csak félve közelítettem meg az autót, továbbra is arra várva, hogy egyszer csak felébredek és rájövök, hogy ez az egész csak egy álom volt. De nem történik semmi, egészen addig, míg be nem érünk a kórházba és meg nem keressük a rendelőt, ahová időpontot kaptunk. Ekkor hirtelen rossz érzés tör rám és a hány inger lesz úrrá rajtam. A félelem pedig csak fokozódik, amikor egy fehér köpenyes nő kilép az ajtón. Szimpatikus mosollyal néz fel a kezében tartott jegyzetből, majd rám pillant, mivel csak ketten ülünk a váróban. A nevemen szólít, majd megkér rá, hogy fáradjak be. Mint utóbb kiderült, ő csak az asszisztens. Az orvos szintén nő, és kevésbé szimpatikus. Kedvesnek tűik, de közel sem annyira, mint a számítógép mögött görnyedő, barna hajú nő. A vizsgálat végéhez közeledve csak még inkább felerősödött bennem a félelem. Az orvos elküldött felöltözni, de hiába volt zárva az ajtó, a kissé ingerült sustorgást még így is halottam közte és az asszisztense között. Kapkodtam a visszaöltözéssel, majd a váróban ülő Harryt is behívatták és leültettek minket. A mellettem helyet foglaló Harryre néztem, aki csillogó szemekkel várta az orvos szavait. Éreztem, hogy valami nincs rendben. A karfán pihenő kezére emeltem az enyém, majd megszorítottam. Rám pillantott és még nagyobb mosoly csúszott az arcára. Nem tudnám elviselni, ha nem látnám többé ezt az őszinte mosolyt.
-Teljesen biztos benne, hogy terhes? - fordult felém kérőd tekintettel az orvos
-Nos, vizeletmintából ki lehet mutatni, nem? - feleletem kérdéssel
-Igen. - bólintott aprót - Mi a foglalkozása?
-Boxolok.
-Áh, így már értem. Mikor tudta meg, hogy várandós?
-Néhány napja. Három, vagy talán négy. - válaszoltam bizonytalanul
Nem akartam kérdezősködni, vártam, hogy folytassa. Harry arcáról azonban elhalványult a mosoly. Kissé zavart tekintettel várta az orvos további szavait. Aggódott, ahogy én is.
-Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de teljesen biztos, hogy elvetélt.